“Tisztelt Irtzl Úr! 5 és fél éve vagyok férjnél, . . .
“Tisztelt Irtzl Úr! 5 és fél éve vagyok férjnél, a férjemet 8 éve ismertem meg. Van egy 5 éves gyermekünk. A férjem 36 éves én 29 vagyok. Kapcsolatunk óriási tűzzel indult, elképesztően szerelmesek voltunk egymásba. 4 hónappal a megismerkedésünk után édesapám brutális módon önmaga ellen fordult, öngyilkos lett. Sajnos én láttam Őt meghalni, s ezek a tragikus emlékek azóta feldolgozatlanok. Nap mint nap látom magam előtt a haláltusáját, s ez fizikailag is fájdalmat okoz nekem. A halála után három héttel a férjem értetlenül nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem szeretkezek vele. Ezt sajnos azóta sem tudom neki megbocsátani. Nem értem, hogyan lehet egy ember ennyire tapintatlan a másikkal szemben, s galád módon egoista. Szexuális életünk megromlását arra az időpontra datálom. Ezután már soha nem volt a régi. Néha, amikor megfeledkeztem a külvilágról, amikor valami érthetetlen oknál fogva el tudtam engedni magam, még tudott jó lenni a szex, de ez mára teljesen elmúlt. A bajokat tetőzi, hogy két állásom is van, egy főállás, valamint egy sportolói, ami mindennapos elfoglaltság számomra. Ez annyit jelent, hogy kora reggeltől estig úton vagyok, rohanok, boltba, oviba, munkába, edzésre megyek. A háztartásomra, a férjemre, a gyermekemre, és magamra mindösszesen 1 napom van egy héten. Kiestem a szerepeimből, nem vagyok más csak egy robot, amit reggel felhúznak, és este szépen lejár. Nem tudok feleség, anya és nő lenni. Gyakorlatilag a férjem végzi a házimunkát nálunk. Számára is roppant nehéz ez, és többször bántott azzal, hogy számomra pusztán szórakozás a sportolás. Én pedig halálosan elfáradok, képtelen vagyok akár veszekedni is, vagy védekezni. Ha itthon vagyok, sztereóban beszélnek hozzám, mondják a napjaik történéseit, örömüket, bánatukat. Én értő odafigyeléssel próbálom őket meghallgatni, de nagyon nehéz. Közben ott vagyok én, a saját igényeim, problémáim. Sajnos arra soha nincs idő. Szexuális életről gyakorlatilag nem is beszélhetünk, általában két hónapra jut egy együttlét, ami szánalmas. Se kedvem, se erőm hozzá. Ezt a férjem is észrevette. Nem vagyok boldog. Úgy érzem nem ért meg senki, nincs akivel erről beszélhetnék, aki meghallgasson. Hektikus életvitelem miatt baráti kapcsolataimat sajnos ápolni nem vagyok képes. Egyetlen barátom a férjem volt, de ez is megváltozott. Szeretem, mint embert, jó társ, de ennyi. Nincs szenvedély a kapcsolatunkban. Úgy érzem, el kellene egymást engednünk békében, mert ez az állapot felemészti az összes erőnket. Nem vagyok biztos, hogy képes lennék ezt rendbe hozni valaha. Annyiszor bántott ok nélkül, hogy nem tudok már ezeken túllépni. Elfáradtam. Jómagam is segítő vagyok, de így a munkámat sem tudom effektíven végezni. Depresszió jeleit kezdem mutatni, bezárkóztam a világomba, és sajnos ott is ragadtam. Emellett megismertem valakit, aki megérintette a lelkemet, ez az, ami igazán elgondolkodtatott. Ő is pszichológus, és figyelt rám. Kérdezett és meghallgatott. Mellette éreztem, hogy van bennem még szenvedély, és ez adta meg az utolsó lökést.”
Kedves Levélíró!
Nagyon nehéz szívvel olvastam a sorait. Az édesapjának az elvesztése egy életre szóló szörnyű trauma, aminek a feldolgozását tovább nehezíti az a rohanó életmód, amit folytat. Lelkileg szükség lett volna a lelassulásra, az átgondolásra, az elmélyedésre egy ilyen tragédia után. Természetesen gyakori, hogy az emberek a nehezen feldolgozható érzések elől szenvedélyesen a munkába menekülnek. A párja nem ment át azon a poklon, amin Ön, és ezért nem értette. A feltételezésem az, hogy nem észlelte magán, hogy Ön mennyire össze van törve lelkileg, és ez gyakori olyan esetekben, amikor valaki erős akar maradni. Ez azzal is együtt jár sajnos, hogy hajlamos elhárítani az intimitást jelentő együttlétet, mert az automatikusan váltja ki az érzelmek felerősödését, és az elgyengülést. Az apja viselkedése miatti sértettsége talán összekeveredett azzal a sértettséggel, amit a párja értetlensége miatt érzett. Feltételezhetően azért nem tudta neki azóta sem megbocsátani ezt a figyelmetlenséget, mert tulajdonképpen elsősorban az apjának nem tudja megbocsátani azt, hogy olyan mértékig érzéketlen és egoista volt.
Úgy gondolom, nagyon nagyon fontos lenne, hogy le tudja lassítani a pörgő életét, hogy több ideje legyen az érzelmeivel foglalkozni. És próbálja meg mindezeket a fájdalmakat intim beszélgetések során a párjával együtt megbeszélni. Nem igaz az, amit mondanak ilyenkor, hogy „majd az idő mindent megold”! Amit nem dolgozunk fel, nem teszünk rendbe, nem választunk szét, az egész addig úgy marad, amíg nem szánunk időt arra, hogy foglalkozzunk vele.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly