A Depresszió Érzelmi Dinamikája

Mi a depresszió? Mi okozza?

Az évezredek során különböző kifejezésekkel írták le ugyanazt a rejtélyes pszichés jelenséget: melancholia, nigra bilis, lugubris, morositas, letargia, búskomorság, és a modern tudományos diagnózisok: depresszió, unipoláris zavar, a bipoláris zavar depresszív epizódja.

A szomorúság, lehangoltság természetes érzelmi reakció olyan helyzetben, amikor veszteség ér bennünket. Vannak élethelyzetek, amikor el kell engednünk egy számunkra fontos személyt, tárgyat vagy egy lehetőséget, amire számítottunk. Ha fel tudjuk dolgozni a veszteséget, akkor egy idő után azt tapasztaljuk, hogy az élet megy tovább, és idővel megjelennek az élet apró örömei, amik segítenek abban, hogy új célokat és értelmet találjunk a létezésben.

Ha ez a folyamat elakad, és állandósul a rosszkedv, akkor ezt az érzelmi állapotot a depresszió diagnózisával írhatjuk le. Az esetek nagy részében a feldolgozás folyamata annyira elakadhat, és olyan áttételessé válhat, hogy a veszteség, a szomorúság oka már nem is jelenik meg a tudatban, hanem ebben a hangulatban, amit átélünk az pusztán a kedvetlenség, az örömtelenség, a motiváció hiánya. Egy zsákutca, ahonnan nincs kiút. Kétségbeesve keressük az örömet és a boldogságot, de csak rossz gondolatok vannak, és a keserű tapasztalat, hogy mindig rossz döntést hozunk. Ez valóban egy szörnyű állapot, amitől természetes, hogy menekülni akarunk. Pedig a gyógyuláshoz, a feldolgozáshoz vezető út az ok – a fájdalmas veszteség – feltárása, tudatba emelése, újbóli átélése lenne.

Vannak olyan érzelmek, kellemesek és kellemetlenek, amelyeket hajlamosabbak vagyunk kifejezni, mint másokat. Ennek oka az, hogy bizonyos érzések és attitűdök jobban illeszkednek az önmagunkról alkotott képhez. Mindenkiben vannak azonban olyan érzelmek is, amiket sokkal nehezebb megmutatni, vagy átélni, és amikre szélsőségesen érzékenyen reagálunk, mert sokkolóan erős hatással vannak ránk: zűrzavart és szörnyű bizonytalanságot élünk át, amikor megjelennek.

A kognitív és érzelmi képességeink fejlődése során mindannyian szembesülünk olyan problémákkal, amik egymásnak ellentmondó motívumok és értékek összeütközéséből származnak. Egy-kettő ezek közül a konfliktusok közül olyan fájdalmas és zavarba ejtő lehet, hogy “nem tudjuk, melyik végtagunkat áldozzuk fel, hogy szabaduljunk ebből a csapdából”. A belső világban ez a választás valóban ilyen drámai lehet. Egy másik „megoldása” ennek az ellentmondásnak az, hogy nem veszünk tudomást a konfliktus létezéséről. Egy tudattalanul begyakorolt módszer segítségével sikerülhet is elterelni róla a figyelmünket. Ez a módszer a következő: Az életünk nagyobb és kevésbé jelentős eseményeinek átélése során tudattalanul megtanuljuk, hogyan reagáljunk a frusztrációkra és a stresszhelyzetekre úgy, hogy inkább azokat az érzelmeket mozgósítjuk, amelyek, lehet, hogy továbbra is zavaróak, de megfelelnek a saját és a szüleink elvárásainak, és jobban illeszkednek az önmagunkról kialakított elképzeléshez. Az ember egyre jobban felkészül arra, hogy ismételten használja ezeket az érzéseket. Ezen érzések átélése érdekes módon eltakarhatóvá teszi azokat az elsődlegesebb és ijesztőbb reakciókat, amelyek így elfojtás alá kerülhetnek. Az emberi természetnek tehát egy nagyon érdekes vonása ez a tudatalatti „helyettesítés”, ami megvéd bennünket azoktól a hangulatoktól, amelyeket egyáltalán nem vagyunk képesek kezelni, mert egyrészt nem vagyunk hozzájuk szokva, másrészt pedig fájdalmasan ellentmondanak annak a képnek, amit a személyiségünkről kialakítottunk. A könnyen kimutatott érzések „fedő érzelmekké”alakulhatnak, azok pedig amiket nehéz kimutatni „rejtett érzésekké” válhatnak. Ami egyikünknél fedő érzés, az valaki másnál egy rejtett érzés lehet. Az élet egyik iróniája és kihívása az, hogy a szerelmi kapcsolatokat sok esetben egy ilyen izgalmas kontraszt jellemzi. A későbbiek során pedig ez egy házasságban örök konfliktus, de egy élethosszig tartó tanulás forrása is lehet.

Az új élmények, benyomások, felfedezések, meglepetések, a lelkesedés és a boldogság folyamatos hajszolása – a depresszió részben sikeres elhárítása – az, ami a bipoláris zavar másik végét, a mániás, vagy hipomániás epizódot jellemzi. Ahhoz, hogy kitörjünk a reménytelenségből, és átéljük ezt a szélsőséges lelkesedést – vagyis hogy ezen a módon fedjük el a depressziót – óriási mennyiségű energiára van szükségünk, és egy olyan „technikára”, amivel a figyelmünkből sikeresen kizárhatjuk a realitás minket zavaró részét. Ezzel a próbálkozással az a probléma, hogy ilyenkor nem dolgozzuk fel azokat az akadályokat, amik az utunkban állnak. Ez inkább csak egy olyan zsigeri, érzelmi reakció, ami nélkülözi a probléma átfogó és intelligens megértését. Így mikor az energia elfogy, és az idegrendszer pihenő üzemmódba kapcsol, az ember visszazuhan a melankóliába, de annak egy még mélyebb állapotába. Ami felerősíti; az a kimerültség, ami természetes módon motiváció hiányt hoz létre. Ettől pedig valószínűleg ismét szabadulni próbál az, aki ezt valami szörnyű és elviselhetetlen állapotként éli meg, és ezzel az ördögi kör újra indul. Ha újra és újra ugyanazzal a különleges élménnyel próbálunk elmenekülni a valóságtól, akkor ennek a következménye az, hogy elkezdünk hozzászokni. Egyre kevésbé lesz meglepő, és egyre kevésbé lesz hatékony abban a tekintetben, hogy kiiktassuk vele a problémáinkat. A várt pozitív hatás fenntartása érdekében tehát fokozni kell az ingerek erősségét. Ez egy bizonyos ponton túl azonban súlyos lelki és akár testi problémákat is okozhat, és tökéletesen lerombolhatjuk vele az életünket anélkül, hogy egyáltalán felismernénk a szenvedélybetegség tüneteit önmagunkon. Néha a megváltozott tudatállapotok megfűszerezik az életünket, és fel is szabadíthatnak minket. Akárcsak az ünnepek, amiket azok társaságában töltünk el, akik közel állnak hozzánk. De ha rendszeresen a menekülésre használjuk ezeket a szélsőséges élményeket, akkor ez olyan mintha arra kényszerítenénk az elménket, hogy másképpen gondolkodjon, és ezzel egy elkeseredett harc indulhat el önmagunkban. Sok esetben tehát a szenvedélybetegség a depressziótól való menekülés következménye. Ezt átgondolva sokan jutnak arra a következtetésre, hogy a hisztérikus, autoszuggesztív, kábítószeres és alkoholos tudatállapotok csupán értelmetlen erőfeszítések annak érdekében, hogy elfelejtsük a rossz gondolatokat, mert a végén úgy is “le kell jönnünk a Földre”.

A folyamatos depresszió a mániás elhárító mechanizmus működése nélkül azt jelenti, hogy a személy tisztában van azzal, hogy az illuzórikus „utazások” nem segítenek, ugyanakkor azonban még reménytelenül sóvárog a könnyű élet után, és szerencsétlennek érzi magát, amiért hiányoznak a képességei ahhoz, hogy ezt megvalósítsa. Az ember úgy gondolja, hogy nem tudja megváltoztatni ezt a szörnyű állapotot, de még mindig hisz abban, hogy boldog lehetne, ha valami másképpen lenne. Hibáztathatja ezért önmagát, vagy valaki mást, és ezen a ponton a depresszió, melankólia, szomorúság, keserűség, lemondás leple alól előtűnik egy másik érzés. Ez pedig a harag.

A depresszió felszíne alatt sok esetben találjuk az elnyomott düh és sértettség zűrzavarát. Mivel a düh elfojtása sok energiát felemészt, nem csoda, hogy egy ilyen depressziós periódus alatt az ember jelentős energiahiánytól szenved. A lehangoltság lehet egy végig nem vitt lázadás következménye is, amikor valaki nem tudja megtalálni a kompromisszumot a harag és a sajnálat ambivalens érzései között. Ebben az esetben a rosszkedv pszichoterápiás kezelésének magában kell foglalnia azon képességek fejlesztését is, amik segítenek abban, hogy a páciens meg tudja oldani azt a mély konfliktust, amely az őt körülvevő emberekkel való kapcsolatát érinti; és azokat az alapvető kérdéseket, amik például a szabadságvágy, a függetlenség és a szorongás kezelésével kapcsolatosak.

A kedvetlenség lehet azoknak a hiábavaló próbálkozásoknak is az eredménye, amik a család idealizált, túlzott, de homályos vágyainak a beteljesítésére irányulnak. Ha ezek az elvárások beépülnek a személy értékrendjébe, akkor a csalódások sorozata egy olyan rezignáltságot eredményezhet, ami depresszió formáját öltheti fel. Ebben az esetben ezt „tanult tehetetlenségnek” hívjuk.

Más esetekben, például, a düh lehet az a stressz helyzetekre adott fedő érzelem, ami elrejtheti azt a levertséget, szorongást vagy kiszolgáltatottság érzést, amit a személy képtelen elfogadni önmagában.

A lelki tüneteket tehát úgy is fel lehet fogni, mint nagyon mély személyiségfejlődési problémákra adott tökéletlen megoldási kísérleteket.Ebből a szempontból egy tünet rámutathat a nehéz helyzetekkel való „megküzdési stratégia” megszokott módjára. Például: a lemondással megszűnik a harag; vagy pedig amikor a haragot kimutatjuk, eltűnik a bűntudat, vagy a kétségbeesés, stb. Ezek a reakciók mindazonáltal nem valódi megoldások, mert további szenvedés és másodlagos problémák forrásai lehetnek saját magunk és mások számára is. Ezért nagyon hasznos lehet, ha időt szentelünk arra, hogy feltárjuk és megbarátkozzunk a háttérben meghúzódó alapvető félelmeinkkel és vágyainkkal, és kreatívabb, megfelelőbb válaszokat keressünk a problémáinkra.