“Ágynak esni” vagy “Lábon kihordani” – a betegség lelki jelentősége

Az őszi nedves, hideg időszaktól kezdve bőségesen tenyésznek körülöttünk a kórokozó baktériumok. Könnyen előfordulhat, hogy ilyenkor ágynak esik az ember. Egyszer csak ránk tör a tüsszögés, torok-, vagy fejfájás, köhögés, hőhullám; csak hogy a leggyakoribb tüneteket említsük.

Ilyenkor egy darabig általában hősiesen álljuk a rohamokat, továbbra is próbálunk helyt állni a munkahelyünkön, és nem mondjuk le az esti tárasági programokat sem. Bízunk benne, hogy erős és ellenálló a szervezetünk, és “meg sem kottyan nekünk egy múló rosszullét”.

Aztán a tünetek erősödnek, és egy ponton úgy döntünk, hogy nem erőlködünk tovább, és egy időre kivonjuk magunkat a forgalomból. De van olyan is aki nem hagyja magát. Összeszedi minden erejét, és ellenáll, tartja magát, igyekszik megőrizni az egészség látszatát. Az ilyen erős akarattal rendelkező emberek képesek arra, hogy „lábon kihordják” a betegséget. „Nincs időm betegnek lenni.” Szokták mondani. Ők is ugyanúgy szenvednek közben, mint azok, akik kidőltek a sorból, de nekik nem kell átélniük a szobafogság lelombozó élményét. Sajnos ilyenkor viszont nagyobb a valószínűsége a későbbi szövődmények és a krónikus gyulladások kialakulásának.

Az egészség és a betegség között sok esetben nincs éles határvonal. Sok múlik a hozzáállásunkon: a lappangó, kialakulófélben lévő betegséget el is lehet nyomni, ha az ember elég erősen koncentrál a feladataira. Persze a kórokozók azért ilyenkor is tovább tenyésznek bennünk, és amit valójában elnyomunk az nem a kór, hanem a test öngyógyító mechanizmusai.  Az egyik legjobb példa erre a láz. Bizonyos szempontból egészségesebb lenne, ha az ember megadná magát a betegségnek, hagyná, hadd tombolja ki magát, hadd győzedelmeskedjen egy időre felette. A fokozott nyáktermelődéssel, folyadékvesztéssel járó betegségek lehetőséget adnak a tisztulásra. Segítenek abban, hogy megszabaduljunk a szervezetben felhalmozódott fölösleges méreg és salak anyagoktól, amiknek a modern táplálkozási szokásaink miatt valószínűleg fokozottan ki vagyunk téve. A betegség azonban nem csak testi, hanem lelki értelemben is elősegítheti a tisztulást.

Amikor a betegség letaglóz, akkor egy kicsit más perspektívából látjuk önmagunkat és a világ dolgait. Lehetőségünk van arra, hogy néhány dolog átértékelődjön bennünk. Amikor „megengedjük magunknak”, hogy egy kicsit betegek legyünk, akkor ez azt jelenti, hogy elengedjük azokat a céljainkat, amik eddig mozgásban tartottak. Kizökkenünk a megszokott kerékvágásból, és egy darabig felhagyunk azzal a sok hasznos, praktikus elfoglaltsággal, ami addig értelmet adott az életünknek. Egy kis időre otthagyjuk a racionális világot, és visszavonulunk önmagunkba. Gyakorlati megfontolásból nézve persze ennek rövidtávon semmi értelme, sőt nagyon bosszantó, hogy sok fontos dolgot nem tudunk elintézni. Hosszabb távon szemlélve azonban a betegség átélése lélektani szempontból olyan, mint az autóvezetés közben a sebességváltás. Üresbe tesszük önmagunkat, hogy azután egy másik áttétellel menjünk tovább. Lehet, hogy utána visszaváltunk, de lehet, hogy egy nagyobb lendületet veszünk.

Akárcsak az alvás, első ránézésre a betegállomány is olyan, mintha teljesen kiesett és haszontalan idő lenne. Pedig akárcsak alvás közben, a betegség idején is közel kerülünk ahhoz a tudattalan forráshoz, amelyből egész létünk táplálkozik. Abban a mélységben már nincsenek szavak, csak képek, homályos víziók és érzések, amik egy másik világba nyitnak kapukat.  Az alámerülés, a „tisztítótűz” és a szenvedés alkalmat teremt arra, hogy a tudatunkba emeljünk valamit a szó előtti tartományból, és ezáltal valami megváltozzon a viselkedésünkben és a gondolkodásmódunkban. Minden betegség magában hordja a változás és a fejlődés lehetőségét. Egy kicsit talán komolyabbak, megértőbbek, érettebbek leszünk utána, és jobban tudjuk értékelni az életet.

Ahhoz, hogy merjünk gyengék lenni, erőre és bizalomra van szükség. A lélek a racionalitás felszíne alatt paradox módon működik. Abban a világban nem lehet előre kalkulálni. Ha bele vetjük magunkat, akkor nem lehetünk biztosak abban, hogy mi lesz a következő lépés. Az álmok és a sejtések világa az ésszerűen gondolkodó ember számára ijesztő lehet. Megvan a maga logikája, de az nem az arisztotelészi logikán alapul: „őrület, de van benne rendszer.”

Ahhoz, hogy átengedjük magunkat egy kis időre a homályos víziók világának — ahonnan egyébként ábrándjaink, vágyaink, félelmeink és ezért hétköznapi céljaink is megszületnek — el kell fogadnunk önmagunkban ezt a világot. Teret kell engedni neki. Ki kell iktatni magunkat egy időre a hétköznapi gondok, a hasznos tennivalók világából.

Akkor is szerethetjük magunkat, ha gyengék és elesettek vagyunk. Figyeljünk oda egy kicsit arra, hogy mit kíván a testünk! Gondoskodjunk róla, hogy kipihenhessük magunkat! Engedjük meg másoknak is, hogy ha akarnak, törődhessenek velünk! Feküdjünk sokat, engedjük át magunkat a semmittevésnek, a fantáziálgatásnak, a gyógyító alvásnak és a hosszú véget nem érő kusza álmoknak!

Máskor játszhatjuk azt, hogy okos, erős, ügyes, vagy dekoratív felnőttek vagyunk; és lesz alkalmunk még arra, hogy ezt bizonyítsuk is akkor, amikor már felépültünk. A betegség — ha már úgyis benne kell lennünk — nem erről szól. A betegség egy üresjárat. Az erők szétszórása. Elengedés. Elvonulás. Hogy aztán az élet újra megszülethessen bennünk. Hogy törekvéseink a betegségünk után egy kicsit közelebb kerüljenek ahhoz, amik valójában belül vagyunk. És ehhez nem kell mást tenni, mint átmenetileg egy kis időt adni önmagunknak a pihenésre.