“Találkozás az Igazi Sárkánnyal” – a szorongás anatómiája

Sok embert gyötörnek irreális szorongások, gátlások. Vajon mi lehet ennek az oka?

A nem teljesen körvonalazódott szorongás is különböző konkrét félelmekre vezethető vissza. Ha nagyon szeretnénk valamit, de az rajtunk kívül álló feltételektől függ, akkor egy fokozott készenléti állapotba kerülhetünk. Feszülten figyelünk arra, hogy védekezzünk vagy elmeneküljünk abból a helyzetből, ami összetörheti a reményeinket; azt a vágyott állapotot, amihez nagyon ragaszkodunk, aminek a megvalósulását vagy a fenntartását nagyon fontosnak érezzük.
          Az irreális szorongások mindig irreális és többnyire nem is teljesen tudatos igényekben és vágyfantáziákban gyökereznek. Például túlságosan erősen vágyunk a biztonságra, a tökéletességre, a szeretetre, mások szimpátiájára, elfogadására, vagy olyan erősen akarunk kötődni valakihez, hogy még egy percre se kelljen szembenézni az egyedülléttel. Ahány ember, annyi láthatatlan történet, annyi erőteljes , de csak félig tudatos szándék, és automatikusan lefutó küzdelem  egy illúzió megtartása vagy megvalósítása érdekében. A szorongás hátterében meghúzódó konkrét félelmeinknek általában az adott helyzetekben nem vagyunk tudatában. Félig-meddig azonban mégis tudunk róluk. Ha valaki egy bizonyos helyzettől indokolatlanul erős szorongásokat él át, az azt jelenti, hogy ő maga sem tudja, hogy milyen szimbolikus veszélyre ad a szervezete  vészreakciót. Ez azt mutatja, hogy valamilyen szempontból az a helyzet valamiért többet jelent egy erős feszültséget átélő ember számára, mint aminek tudatában van, és a mélyben valós félelmek húzódnak meg. Ha le akarjuk győzni egy bizonyos helyzettel kapcsolatos szorongásunkat, akkor a megoldás érdekében szembe kell néznünk a legmélyebb félelmeinkkel.
           Ez a felismerés nagyon nehéz, mert rögzült reflexek akadályozzák. De soha nem lehetetlen, mert a tudatosan és a tudattalanul (vagyis reflexesen) működő világ között nincsen éles határvonal. Amikor lemegyünk egy gyertyával a sötét pincébe, akkor is azt tapasztaljuk, hogy a világosság és a teljes sötétség között nincs éles határvonal, hanem az átmenet folyamatos. Ha veszélyt érzünk valamelyik sarokból, akkor azt a tudat fényével tudjuk megvilágítani. A reflexesen, tudattalanul begyakorolt reakciónk azonban sok esetben az, hogy ilyenkor inkább elfordítjuk a fejünket. Elsősorban nem mi magunk, hanem először is az idegrendszerünk igyekszik elkerülni a találkozást az igazi sárkánnyal. Megerősödik egy olyan folyamat, aminek során különböző fantázia világokban találhatjuk magunkat. Például különféle műsorokat, közösségi oldalakat nézünk, szenvedélyesen elmerülünk a különféle hobbijainkban, regényekben,  rejtvényekben, játékokban, karriert építünk, szóval lekötjük magunkat valamivel, ami ugyanakkor, és ez nagyon lényeges; érdekes és izgalmas is. Az idegrendszerünk ezzel a feszült, bizonytalan helyzetekből nyugodtabb, tervezhetőbb, helyzetekben találja magát, ami pillanatnyi megkönnyebbülésekhez és sikerélményekhez vezet.
          Az elfordulás, az elmenekülés a szorongást, elbizonytalanodást keltő helyzetektől átmenetileg megoldást kínál a problémánkra. Biztonságosabbnak, tervezhetőbbnek éljük meg az életünket. A félelmek azonban ezzel még koránt sem tűnnek el teljesen. Sőt! Paradox módon a háttérben megnövekednek és konzerválódnak. Amitől elmenekülünk, elfordulunk, az a belső világunkban egyre fenyegetőbbé válik. Nem csak azért menekülünk, mert félünk, hanem azért is félünk olyan nagyon, mert menekülésben vagyunk és nem vizsgáljuk meg a félelmünk tárgyát. A fantázia világunkba menekülés során eljátszunk, elbíbelődünk valamivel, de érdekes módon a „játékunkban” jelen vannak a félelmeink egy lefestett, kivetített, szimbolikus formában. A sárkány mindenki számára valóságosan létezik. Valahol belül tudjuk, hogy egyszer majd szembe kell néznünk vele, ezért a probléma valahol folyamatosan foglalkoztat bennünket. A „játékainkat”, a “papírsárkányainkat” is úgy választjuk meg — tudat alatt, hogy közben felkészüljünk a találkozásra. Bár tudatosan lehet, hogy folyamatosan el akarunk kerülni bizonyos helyzeteket, azt vehetjük mégis észre, hogy újra és újra pont olyan helyzetekbe keveredünk, tudattalanul olyan helyzeteket hozunk létre, amiket kerülni akartunk. Ez olyan, mint egy érzelmi szinten folyamatosan lejátszódó edzés. „Árnyék-boxolás”. Tudatunk a túlélés érdekében igyekszik begyakorolni azokat a védéseket és támadásokat, amikkel majd az éles helyzetben le tudjuk győzni a sárkányt. Mintha a barlangunk falára állatokat festenénk föl, azért hogy szimuláljuk az éles szituációt: a majdani találkozót az igazi sárkánnyal. Azok a helyzetek lesznek izgalmasak és vonzóak számunkra, amikben szimbolikus, enyhébb formában újra élhetjük alapvető félelmeinket. Lehet, hogy szívesen nézünk ilyen témájú filmeket vagy hasonló regényeket olvasunk. Ez meghatározhatja az életpályánkat vagy a párválasztásunkat is. Szorongásos betegségek akkor szoktak kialakulni, ha a tudatos választásainkban nem tudjuk még áttételesen sem átélni és kezelni a félelmeinket. Ilyenkor azt vesszük észre, hogy olyan szituációkkal kell szembenéznünk, amiktől szorongunk, de nem tudjuk, hogy miért.
          Vajon hogyan tudjuk megoldani ezeket a problémákat? Hogyan tudjuk legyőzni az igazi sárkányt? Hogyan tudjuk megvilágítani, megismerni a félelmeink valódi okait, a sárkányunk különböző fejeit?
          Úgy, hogy először is észrevesszük magunkon menekülési tendenciánkat. Következő lépésként pedig át kell venni a kezdeményezést. Oda kell lépni a sárkányhoz, meg kell barátkozni vele, és fel kell ülni a hátára. A feldolgozás és a lelki értelemben erősebbé válás folyamata hosszú távon így történik. Ez most túl egyszerűen hangzik, de valójában ez mindenkinek egy hosszú és nehéz egyéni út, amiről általánosságban nehéz tovább beszélni. Keresni kell hozzá például egy barátot, egy közeli hozzátartozót vagy egy pszichológust, akivel megbeszélhetjük a konkrét problémáinkat, a vágyainkat és a félelmeinket. Érdemes fejben tartani, hogy az “ösztönös” elhárítás általában nem megoldás. Mert bárhogy is változtatjuk a körülményeinket, a valódi probléma a mi személyiségünk automatikus reakcióiból fakad és nem a környezetből.