“Tisztelt Doktor Úr! Nekem egy egészen nagy problémám van, . . .
“Tisztelt Doktor Úr! Nekem egy egészen nagy problémám van, amivel kapcsolatban tanácsot szeretnék kérni.
Már egészen kis koromban voltak fóbiáim, illetve kényszer betegséghez hasonló tüneteim, de az orvosok azt mondták, hogy majd kinövöm.
Ez jól is hangzott volna, ha tényleg így van, de nem így lett. Most már egészen elviselhetetlen néha, hiszen amikor befurakszik egy-egy gondolat az agyamba, akkor szabályos félelmeim vannak. Pl.: Hogy valakinek baja történik, vagy hogy ártok nekik (remélem nem) a rossz gondolataimmal meg rossz kívánságokkal, amiket talán nem is tudatosan hozok létre. Mégis, amikor ez megtörténik, utána “foglalkoznom kell” vele, hogy valamilyen mértékben semlegesítsem. Akkor egy ideig elvagyok, de aztán újra kezdődik előröl.
Olvastam a gyógyszerekről, amiket erre adnak, meg, hogy hozzájuk lehet szokni, és hogy igazából nem is mindenkinek használnak. Hát, én nem szeretnék feleslegesen gyógyszereket szedni. Pláne, ha attól még ugyanúgy megmarad ez a szenvedés.
Aztán olvastam arról is, hogy ha a gyógyszer nem használ, még mindig jön az elektrosokk vagy a műtét. Annak ellenére, hogy a kényszerbetegség elvileg nem őrület, csak zavar. Azt szeretném megkérdezni, hogy Ön mit gondol, a “sima” terápiás módszerekkel, mint pl. a gondolatstop, ki lehet ebből jönni gyógyszer nélkül is? Vagy semmi esély rá, hogy valaha meggyógyuljak?”
Kedves Levélíró!
Egy olyan jellegű hozzáállás, hogy „gondolatstop” nem hogy segítene, de hosszú távon, meglátásom szerint inkább rontana ezen a helyzeten, mert ha egy gondolatot semmiképpen sem akarunk megengedni, hogy eszünkbe jusson, akkor egyre jobban félünk tőle, hogy majd eszünkbe jut. Amitől egyre jobban félünk, annak egyre nagyobb jelentősége lesz a számunkra, ezért egyre többet jut eszünkbe, mert nagyon nagyon fontos lesz a számunkra. Ez evolúciós szempontból, a túlélés valószínűsége szempontjából nagyon fontos, és a reflexes, tudattalan működésünk nem tesz különbséget a valódi fizikai veszély és az elképzelt mentális veszély között. Tehát minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk egy gondolatnak, annál valószínűbb, hogy eszünkbe fog jutni. Ezzel egy ördögi kör jöhet létre.
A pszichoterápia segíthet abban, hogy fel tudja dolgozni ezeket a gondolatokat, tehát fokozatosan felismerje, hogy ezekre a gondolatokra lehet gondolni, és meg lehet őket beszélni anélkül, hogy akárki életét elrontanák. Ezáltal megtapasztalhatja, hogy ezeknek a gondolatoknak nincs olyan nagy jelentőségük, mint amekkorát jelenleg nekik tulajdonít. Ha nem harcol ellenük, és megengedőbben, játékosabban tudja már fogadni őket, akkor többé már nem érezheti őket annyira ártónak. Ha a jelentőségük csökken, és egyre kevésbé fél tőlük, akkor egyre ritkábban fognak eszébe jutni. De ez csak egy mellékhatás. Akkor jutnak eszébe kevesebbet, ha már nincs akkora jelentősége, hogy eszébe jutnak-e, vagy sem, mert már a velük kapcsolatos szégyen, bűntudat, szorongások, fájdalmak és egyéb negatív érzések is oldódnak.
Ezért azt javaslom, hogy kérjen ilyen irányú, pszichoterápiás segítséget olyan szakembertől, akiben megbízik.
Üdvözlettel,
Irtzl Károly